Ha az óvodai nevelést úgy írtuk le, hogy a nevelés a „csináláson?" keresztül történik, akkor az osztálytanítóval töltött éveket hattól tizennégy éves korig úgy jellemezhetjük, hogy az érzelmek és a szív nevelése.

Olyan generációkra van szükségünk, amelyek férfijai és női az érzelmek erősebb átélésére képesek, mert az erős érzések a gazdag lelki tapasztalásból születnek – olyan férfiakra és nőkre tehát, akik nagylelkűek és jószívűek. Ha ez így lesz, akkor sikerült az ember szociális lényét nevelnünk, mert a szívünk csak azért a mi sajátunk, hogy másokért dobogjon.

Az igazi közösség azon alapszik, hogy szabadon elismerik egymást, és azáltal az egyén növekedni tud. A közösség teremtésének egyetlen jogos útja a megértés, nem úgy, hogy elfogadunk egy közös nézetet, hanem oly módon, hogy minden egyes individuum próbálja megtanulni, hogyan lépjen át személyes nézőpontján, hogyan kísérelje meg megérteni a másikat.

A Waldorf-pedagógiában nemcsak annak a kérdésnek szentelünk nagy figyelmet, hogy hogyan tanítsunk, hanem annak is, hogy mikor. Nézőpontunk szerint a gyermek az idő előrehaladtával nemcsak az emberiség biológiai törvényeit ismétli meg, de hangulatában, érzésvilágában, az érzékelés módjában újra átéli az ember teljes történelmét. Ebből következik, hogy egy adott tantárgy bevezetésének időpontját legalább annyira meg kell fontolnunk, mint azt, hogy milyen módon tesszük.

A kisiskolások szülei kénytelenek azzal a ténnyel szembesülni, hogy iskoláinkban késleltetjük az olvasás bevezetését. Ezzel azt a lassú folyamatot követjük, amely során az ember a mozgástól és a gesztusoktól kezdve halad a festésig, a rajzolásig majd az írásig, és csak mindezek után jut el az olvasáshoz. Ebben azt az utat követjük, amit a történelem kijelöl. Például a hatéves gyermek tanára veszi a fáradságot, és egy történet elmondásával fölébreszti a gyermek képzeletét, azután kiválaszt a történetből egy képet, mondjuk egy hullámot. Ezután a gyerekek lefutják a hullámokat, megfestik, megrajzolják őket, és így egy könnyed hullámformához jutnak, és legvégül a kikristályosodott írásjegyhez, a W-hez. Ha tanár így tanít, akkor a gyermek tapasztalatok segítségével jut el a konklúzióig, és nem erőszakolták rá, hogy elfogadjon egy következtetést. A gyermek a végtagjaival, szívével, szemével éli át azt, és így sajátjává válik. Mi sem egyszerűbb, mint közvetlenül megtanítani egy betűt. De ha így tanítunk, akkor a gyermek számára egy tőle idegen szimbólum, egy kívülről jövő dogma lesz a betű, és persze így is megtanulja azt. Azonban mindennek eredménye mélyen a tudat alatt fog élni, az érzés és az akarat világában, a dogmára való hajlamban, ami később a gondolkodásra kényszerítő erővel hathat. Azt kényszerítjük így a gyermekre, hogy úgy érezze, ő maga a világtól idegen, vele szembenálló, és megfosztjuk attól a reménytől, hogy a világot lényével áthathatja.

Arra a kérdésre, „hogyan?" tanítsunk, az a válasz, hogy a képtől haladjunk a betűig, arra pedig, hogy „mikor?" , azt mondhatjuk, hogy akkor, amikor a gyermek veleszületett fantázia-világa kezd a földi életre irányulni.

A Waldorf-iskolában a főoktatással kezdődik a nap, ami megközelítőleg 2 órás. Ez nagyon hosszúnak tűnhet, de ahogy a tevékenységek követik egymást, bizony nagyon hamar eltelik ez az idő. A főoktatás során a fő tantárgyakat tanítjuk: matematikát, irodalmat, nyelvtant, történelmet, földrajzot, fizikát, kémiát stb. Minden tantárgyra egy összefüggő négyhetes időtartamban („epocha?" vagy „korszak?") kerül sor. Ez további magyarázatot kíván:

A kétórás főoktatást az indokolja, hogy a gyermeknek időre van szüksége ahhoz, hogy kapni, és hogy adni tudjon. A tanár úgy alakítja ki a reggeli időszakot, hogy lehetőség legyen mindkettőre: a nap azzal kezdődik, hogy a gyerekek meghallgatnak egy történetet – lehet az egy leírás, vagy a tanár mesélhet valamiről, ami új tartalommal bír számukra. Ennek megvan a maga természetes menete és tartalma. Rögtön ezután a gyerekek fölállnak, és versekre mozognak a teremben, tapsolva, dobbantva, vagy egyéb ritmikus gyakorlatokat végezve(ez az óra „ritmikus?" része). Ezután a gyerekek egyéni munkát kapnak, lehet az írás, rajzolás,agyagozás, vagy amit éppen az adott főtantárgy anyaga megkíván. Így minden óra során egyensúlyba kerülnek a befogadó és cselekvő erők. A gondolkodás, az érzés és az akarat egyaránt megkapja azt, ami neki jár, és ez az évek során egészséget, biztonságérzetet és általános jóérzést alakít ki a gyermekben. A bemutatott folyamat sokféleképpen változik, kortól és tantárgytól függően, de alapvető cél marad az, hogy a gyermek minden képességét fejlesszük.